Az első előtt mindenki izgul

Hárman voltunk. A többiek leléptek, és mi már alig vártuk a mi kis titkos rituálénkat.  Vagyis én már alig vártam. Mivel is lehetne eltölteni jobban a munkaidő végét, minthogy szellemtáblát rajzol az ember? Minthogy veszettül tervez és az eddigi józanész helyett a kíváncsiságára hallgat? El sem tudtam volna képzelni régebben, hogy ilyenbe belevágjak. De ahogy azt Fogtündér is mondta, az ilyet csak olyannal szabad csinálni, akiben bízol. Hát nem egy őrült spirituális kondom nélküli lélekbaszás? Már csak azt reméltem, hogy nem marad bennem utána semmi olyan, ami a későbbiek során akár egy kaparáshoz akár egy ördögűzéshez vezetne.

A tábla betűit felírtam, ami nem kis feladat volt számomra, tekintve, hogy a számolási készség hiánya mellett sokszor az ábécével sem vagyok tisztában. A gyertyát még tavaly kaptam, ha a fényére nem is, a baromi erős vaníliaillatra biztosan feltámadnak a holtak is. Igaz, és éppen ezt akartam elkerülni, és le is szögeztem idegpályáim veszett ugrálása mellett, hogy nem vagyok hajlandó halottakat idézni. Az nekem már nagyon para. Van bennem egyfajta tisztelet olyan dolgok iránt, amikhez tudom, hogy laikusok jobb, ha nem nyúlnak. Ilyen például a rituálék széles sora, az agyműtét és az adóbevallás.

Nem volt senkinek meglepő, hogy négy órára nem végeztem a vizespohár elmosásával, a buszozás előtti pisilés procedúrájával, így a kollégák mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül hagytak ott. Egyébként sem értem, miért kell annyira ragaszkodni a közös csordaszellemben történő levonuláshoz munkaidő végén. Szóval mivel mi hárman általában együtt lógunk meló előtt és után, Fogtündér és Makilány megvártak. Egy óránk volt azelőtt, hogy a takarítónők útjába lettünk volna és a portás végleg kidob minket, és így más hely híján a mi kis 213-as cellánkba tanyáztunk le. A gurulós fiók ment középre, rá az ábécé, gyertya, és persze mi is. Körbeültük, és egy köztes helyre tettem a teakonyhából frissen lopott feles poharat.

-          Rohadtul remélem, hogy nem fogja összetörni senki, mert ez a gazdasági igazgatóé – nyögtem, és nem tudtam mi feszíti jobban a seggem: az izgalom, vagy az, hogy ha történik valami, tutira beszarok.

-          Nyugi, nem kell ezt olyan komolyan venni – nyugtatott Fogtündér, és ha ő nyugtat, már illik nem félni. Elvégre ő egy kedves lány, és feleannyi mocsok sincs a fejében mint Makilánynak és nekem.

-          Oké-oké, csak én még szűz vagyok szellemidézésben, és jó lenne nem belemenni valami baromságba – szűrtem a fogaim között, de végül az akarat győzött a para fölött, és mindhármunk dupla mutatóujjával a poháron csücsült.

Mivel Fogtündér már-már gyakorlott volt a témában, ráhagytuk az idézést, amikor is valamelyikünk védőszellemét vettük célba. A kezdeti izgalmat egy másfajta láz váltotta fel, ami a zsibbadó karomból indult, és már teljesen hatalmába kerített a körmöm hegyéig. Ekkor a két barátom őrzőjének sikertelen hívása után áttértünk az enyémre. Mivel én megborult kamasz koromban álmodtam már arról, hogy vigyáz rám egy angyal, én inkább őt szólítottam.

-          Védőangyal, ha hallasz, kérlek, mozdítsd meg a poharat – és a közel negyedórás hasztalanság után a pohár egyértelműen megmozdult.

Az izgalommal teli rémület úgy cikázott át rajtam, mintha áram ütött volna meg. Féltem, valamilyen szinten hitetlen is voltam, de tudtam, hogy ezzel mindent elronthatok. Összeszedtem magam, és újra elmondtam, ha tényleg az enyém, az én őrangyalom, mozdítson, és mondja meg, hogy hívják. A pohár mozdult, és úgy éreztem: Igen! Én vagyok az, akinek annyira erős a szelleme, hogy reagálnak rá! Aztán persze az én vonalam is befagyott, és kedves kis angyalom fogta a szárnyait, és odébb szállt, mert nehéz volt neki a pohár. De hát ez igaz, aki nem bírja, ne igya. Még megígértettem vele, hogy másnap eljön, amikor Makilány királykisasszonyos szobájában fogunk szeánszozni. Ezután az állapotom a „totál beszarok” érzés helyett átcsapott abba a „és akkor bedugta az ujját a bugyimba” sikíthatnékos és ugrabugrálós szőke tini lányos borzalomba. De akkor is ez volt, amit akkor átéltem. Újra és újra megkérdeztem, hogy ugye ti is láttátok, és ugye megmozdult és ugye-ugye… Ugye, hogy milyen hülye vagyok?

Persze attól, hogy már kinőttünk (állítólag) a tini korból, elkezdtük a több szemszöges megközelítést, és mindhármunk megerősítette a másikat, hogy itt bizony megvolt az a bizonyos mozdulás. A nyomok eltüntetése, és a feles pohár visszavitele után elindultunk, és akkora volt bennünk az elhatározás a másnapi szeánsszal kapcsolatban, mint a vadállat. Nem is tudom jól érzékeltetni, hogy fel voltam spannolva. Nagyon!

Telefonbeszélgetés este, és újabb haditervek, előéletek és tapasztalatok cseréje történtek másnap.

-          Én is már csináltam, de nem sikerült – mondta Makilány.

-          Mikor? – kérdeztük.

-          Á, még régen, amikor kicsik voltunk, páran megpróbáltuk – jött a válasz.

Hát igen, ez engem is meglepett, hogy ilyen hosszú, közel kétéves ismeretségünk alatt ezt még nem tudtam.