Ma megint rámtört a tehetetlenség érzése. Nem tudom mi a helyes. Ha követem a szívem, vagy ha követem az agyam racionális intelmeit. Ismét itt lebeg körülöttem ez a szörnyű erőszaktevő.
Menekülök. Ma is. Lassan ez válik az életvitelemmé. A társam pedig nem más, mint a zene. Megint ez a kedves-kínos, keserédes MarsVolta.

Hagyom, hogy a taktusok beleimnél fogva végighúzzanak a földön, véres-sáros csíkot hagyva magam után. Visszalényegültem egy csúszómászó állattá, és mint egy csiga, hagyom nyálam a testem után. Kifolyik belőlem a kétség, a keserűség és a félelem. Lassan leérek a patakig. Lágy kavicsok dörzsölik szakadt bőröm, ahogy az apró víz lejjebb sodor. Feladás. Ez lebeg csak a szemem előtt. Életem képkockái nem peregnek előttem. Nem vagyok filmszereplő, hogy drámai gyorsasággal lássam ismét legszebb pillanataimat. Egy dallam hív csak tovább. Nem látszik sem fény, sem sötétség, ami felé haladhatnék.
Még iránymutatást sem kapok? Ennyire nagy a kilátástalanság? Már nincs könny, amit kisírhatnék. Nincs ami sós nedvével marhatná szemem sarkát. Csak visz a víz. Már nem érzem a kavicsok karcolását a gerincemen. Öblösebb karok közé kerültem. Lágy habok vesznek körül. Lassan csobban a belsőmben egy hullám. Beleim is szárnyalnak, úsznak a hűvös közegben. Apró halacska úszik keresztül a fejemen. Menedéket keresne, de már látja, oly átlátszó vagyok, hogy semmire sem megy velem.
Egyre hangosabb a zaj. Morajlás dübörög végig minden porcikámon, amik kis dobokként verik vissza a hangot. Zakatol mellettem minden molekula, a H-k összekapaszkodnak O-jukkal, nehogy leszakadjanak. De vannak, akik mégsem elég erősek. A vízesés úgy tépi őket háromfelé, hogy testük cafatai páraként lebegnek a levegőben.
Őrült pörgés-forgás, lezúdultam a felszín alá mélyen. Nem kapok levegőt. Kapálózok, és azon küzdök, hogy részeimre ne hasadjak. Erőm elhagy, és már a halál bizonyosságával ernyesztem el izmaimat.
Narancsos fénybe von a nap, amint az öbölben ringatózom sokezer másik lélekkel. Hát itt vagyok. Vissza a purgatóriumba, hogy aztán megítéltessek. Ismét. A szél feltámad, és már így is meggyötört lényem másikakhoz paszírozva sodor a nyíltvíz felé. A nap lebukik, nem akarja látni azt a borzalmat, ami ránk vár. Az ég már mennydörögve feni ránk a fogát. Gonosz kacagása dübörög, szeme úgy villog, hogy fényesre festi a hullámokat. Egyre nagyobb hullámszörnyeket korbácsol a felszínen. Tarajos sárkányok, amik le-lecsapnak a menekülni próbálókra. Éles karmukkal úgy hasítanak közénk, úgy kapnak fel, mint könnyű pihéket.
Lassan hasad a hajnal. A nap óvatosan tekint a tengerre. Vérvörös minden, amerre a szem ellát. A hatalmas korong óvatosan kúszik fel az égboltra, és közben minden sugarával végigsimít halott testünkön. Ezt kell látnia. Óvatosan, apró mozdulattal karol fel, hogy maga felé vonjon. A meleg és kellemes környezet felé haladok.
Újrafoganásom élményével sírok fel felhőanyám ölében, és kérlelem, hogy ne akarjon a világra hozni. Már az előző is úgy fájt. Ott úszkálok a biztonságos felhőméhben, és azt kívánom, álljon meg az idő. De nem áll meg. Ismét elered az eső. Ez a sorsom...esni kell...