Már megint ez az égető fájdalom, ami úgy mar belém, mintha ezer fog tépné a testem. Ismét nem leszek önmagam, és nem tudhatom, hogy kinek támadok. Nem lesz sem barát, sem ellenség, csak ez a szörnyű vágy, hogy vér érje a fogaimat. Lassan már nem tudok magamon uralkodni. Csak ez a vágy a pusztításra. Ez uralkodik el rajtam. Karjaimba hasít a fájdalom. Érzem, ahogy csontom szinte törik, hogy egy gyilkos fegyvere legyen. Fogaim borzalmas recsegéssel válnak pengeélessé. Már érzem az élőlények félelmét, amit felém fúj a szél, és senki nincs, aki utamat állhatná. Mit vétettem, hogy így kell élnem, reggel egy új gyilkosság fájdalmával ébredni összekarmolva és felsebzett testtel. Már nincsenek mellettem, hogy távol tartsanak az öléstől, hogy megakadályozzák ezt a rettenetet. Ennek a mocskos vérnek semmi sem szabhat gátat. Nem bújhatnak el előlem a sötétben, nem tarthatják vissza félelmüket, meghallom azt is, ha gyorsabban ver a szívük. Sikítanak és sírnak, esdekelnek és rohannak. De nem találnak segítségre bennem. Akkor nem vagyok önmagam. Szörnyű visszagondolni, hogy mit művelhetek. Marcangolok és húst tépek. Élvezettel veszem el valaki életét, hogy farkas szívem megnyugodjon. És nem marad más utánam, mint mozdulatlan test, elszállt lélek és fájdalom. Sokszor úgy érzem, hogy nem tudok tovább így élni. Ezzel a billoggal, mit az éj hoz, és a hold szül.

Végre itt van ismét, hogy szaggasson és a szabadság, az erő járhassa át testem. Végre ismét szabad leszek, nem kötnek majd az emberi gátlások. Végre megerősödik ez a gyenge emberi test. Izmaim megfeszülnek, és lábaim már oly gyorsan tudnak vinni, hogy szinte a széllel futok. Csontjaim átalakulnak, hogy egy tökéletesebb lény válhasson belőlem. Egy olyan, ami vadászatra született, és arra, hogy maga legyen a fegyver. Már érzem a lüktető erek hívását, ahogy pulzálnak és vonzzanak maguk felé. Megyek már, a hold világítja utam felétek vércseppek. Karjaim egyre dagadnak, nyúlnak, hogy elég hosszúak lehessenek, hogy magamhoz ragadjam áldozatom. Fogam egyre nő, és orromat már az édes illatok felé fordítom. Megannyiféle száll felém az erdő felől. Senki sincs, aki megállíthatna, aki az életem útjába állhatna. Csak én vagyok és ez az erő, ami hajt, és szinte új vért pumpál szívembe. Hihetetlen ösztönnel és akarattal áld meg, ledönti a gátakat és szememről lehull a sötétség leple. Áldozatom haláltáncához a dobszólót saját zakatoló szíve adja.  Milyen puha a hús, fogam úgy mar bele, mint a felhőkbe. A vér zubogása, a lassuló ritmus és megnyugvásommal egyidejű megszűnés. Mire testem felhevül, már karomban egy kihűltet foghatok, ami hűsíti lázam. Nem is élhetnék e nélkül. Felszabadít, átalakít és éjjel holdanyám felé sodor. Neki köszönhetem az életet.