A fesztiválokat általában az jellemzi, hogy a Rousseau-i életérzés eluralkodásával sátoros nomádok lepik el az erdőket és mezőket, hogy ott többnapos rituális tánc-és termékenységi ünnepet üljenek és álljanak. Ez alól az idei PAFE sem volt kivétel. Nagy izgalommal vettem le a főiskolás években használt túratáskát a szekrényem tetejéről, hogy túlélőfelszereléssel megrakva vehessem a vállamra. Arra persze nem számítottam, hogy az elmúlt évek alatt sokat változott a vásárlói kosaram, hogy úgy mondjam :), és a szükségleteim kiszélesedtek. A felhalmozott javak leginkább pipere és egyéb kacat jellegű jószágokra, valamint komfortérzetet biztosító berendezésekre terjedtek ki. Na, de félre ezzel a közgazdasági megközelítéssel!

Ezek persze jól is jöttek, mert mint minden a természetbe visszatért ember, mint mi is, az időjárás szeszélyeitől függtünk. Nem is kis mértékben. Az első napi napsütés és az azt követő eső és hideg megtépázta a fesztiválozókat. De senki nem adta fel. Jöhetett szél, jégverés és lehelletet láttató éjszaka, kitartottunk. Ennek persze a várpalotai Tesco látta talán a legnagyobb hasznát, mert elfogyott a hálózsák- és a pokróckészlet.

Az emberek sokszínűsége ha nem is benetton bőrszínfelvonulás téren, de egyediségét tekintve mindenképpen az egyik kedvenc látványosságom volt. Mivel van szemem, és használom is, nem tudok sokszor elmenni a rózsaszín hajú lányok és piercingezett ajkú fiúk mellett, vagy nem megnézni egy szépen kivarrt felsőtestet. A ruhák és az életérzések keveredtek a zenei paletta színeivel, és bár sokan még csak az útjukat keresve álltak be egyik-másik sorba, élvezetes szórakozást nyújtottak. Szabadság. Ez jellemezte a leginkább azt, amit éreztem. Egyik délután ott sétáltunk a műanyag söröskorsóktól csillogó mezőn, és a nagyszínpad előtt sütkérező, focizó és vízipipázó emberek között úgy éreztem, el tudnám magam sírni. Olyan volt, mint egy megvalósult kis történet. A virágzó völgy, ahol a raptor punkok és a kis tinihippik is jól megvannak egymás mellett. Idilli volt.

A jó dolgok után jöjjön a fekete leves, a fesztiválok réme, a toi-for. Mindenki tudja, hogy miről beszélek akkor, hogy első nap: kék wc-k benne kék illatosító és fertőtlenítő szer. Víz folyik a kézmosóban a taposod a pedált, és látod a tükörképed az ajtó mellett. A konténerzuhanyzók tiszták, és várják a megfáradt jómunkásembereket, akik egész nap kitartóan taposták a földet a színpad előtt. Aztán jön a csalfaság, a sör bódítása és a csürheszellem. A toi-for már inkább rém- mint vágyálom, és a zuhanyzókat is lezárják. A por rádfagyott, és csak a babapopsi törlő az utolsó mentsvárad. Hideg csípi az ujjaidat, por a hajadban és az orrodban, szél fügyül a füledben és a szemed is elfáradt a fényektől. Megpihennél, de beázott a sátrad, felmelegednél de nincs az a ruhamennyiség ami alatt ne vacognál.

De mindez megszépül már órák alatt, mert itt az időugrás valóban létezik. Megérkezel első nap, és szinte egy hosszú, nagyon zsúfolt és mozgalmas folyam végén már mész is haza. A sátrak szélén ücsörögve a barátokkal nagyokat lehet röhögni azon, hogy ki hol akadt fenn a bokrokban, milyen párbeszédet hallgatott végig a wc-soron. Közös szellemet kovácsol az éhség, és a csorda (vagy csürhe :) ) megindul a termékeny tescovidékek felé. Még a barátok és ismerősök között is az a nagy különbség. A személyiségek, akik azonban pontosan emiatt az ellentét miatt tesznek színessé egy csoportot.

Azok, akikről a leginkább hinnéd, hogy egy taslijukkal a földre terítenek, úgy viselkednek mint a gyerekek. Aki pedig meghúzódik és csak csendben mosolyog, bármikor képes lenne eltörni a nyakad. A hangos és vonuló másik, akinek minden mindegy, de ha kell, akkor totál részegen is nekiáll mást megkeresni. A harmadik, akit leginkább ki lehet szúrni a tömegben, és másik kettő, akit leginkább meg lehet hallani. Aztán ott van, aki mondhatja hogy gyűlöl, úgy szeret, mint ahogy én utálom őt. A kis szende megfigyelő akit nem tántorít el semmilyen hatalom, és az, aki képes foltosra aggódni magát.